A hülyenév-hurrikánnak két nagyon fontos jellemzője van. Egyrészt, hogy a társadalom minden szegmensét érinti, másrészt hogy a társadalom valamennyi szegmensének csak a többi szegmens hülye nevei tűnnek fel. Bizonyos körökben a Dzsenifer meg a Brájen megy. Másoknál a Kürüsüly és a Penyvirke [2]. Megint másoknál meg olyan obskurus ószövetségi marhaságok, hogy én már nagyon várom a napot, amikor megszületik Sidrák, Misák és Abednegó [3], a három cuki ikerfiú. És ott vannak azok a kreatív széplelkek is, akik nem ideológiai vagy rajongói alapon választanak nevet gyermekeiknek, hanem egyszerűen csak valami egyedire és kreatívra vágynak.

Úgyhogy szögezzük is le a kikezdhetetlen alapigazságot: aki gyermekének olyan nevet ad, amely szerinte egyedi és szellemes, a szülőket pedig kreatív és eredeti aurával veszi körül, az egész egyszerűen nem normális, és nem érdemel mást, mint lenéző megvetést a társadalom részéről. Aki ilyen hülye neveket aggat élete főművére, az körülbelül az autója hátulját szellemesnek szént matricákkal ellátó szerencsétlenekkel mozog egy szinten. Egészen nevetséges, hogy ide kell írni, a gyerek és az autó közt van néhány alapvető különbség, ám sajnos ezek az eltévelyedett ifjú szülők miatt muszáj. Igen, vannak vicces matricák autókon, bár az arány ezerből legfeljebb egy. Na de ha ugyanazt kellene elolvasni minden nap nyolcvan éven át?

Bonyolult matematikai műveletekkel és egy több ezer fővel kitöltetett kérdőív segítségével arra jutottam, hogy jelenleg összesen két olyan név van, amelyet nyugodt szívvel lehet adni egy ma születő fiúgyermeknek. Ezek a Tamás és az András. Az összes többivel van valami baj. Illetve pontosan ugyanaz a baj van mindegyikkel: mondani akarnak valamit. Hogy a szülők nemeztarsolyt hordanak vagy melyik istenben hisznek vagy hogy mely társadalmi osztályhoz tartozónak tekintik magukat. Bizonyos hülye nevet adnak a borsodi cigánysoron és másfajta nevet adnak a Millenáris játszóterén gyereket legeltető, unalmukat és butaságukat kreatív nevekkel kompenzálni igyekvő anyukák.

A lánynevek terén valamivel nagyobb a mozgástér, ám tíz-tizenöt vállalható opciónál itt sincs több. Tisztában vagyok azzal, hogy a divat nagy erő, így inkább elnézően legyintek az olyan hóbortokra, mint a mindent elárasztó Hanna, Lili és társai. Ezek legalább nem hangzanak hülyén, bár az azért vicces, hogy szüleik kreatívnak és divatdiktátornak hitték magukat, aztán alaposan elszonytolodtak, amikor az óvodában számozni kellett a hasonló nevű gyerekeket, annyi volt belőlük. Törvényileg betiltatni csak az olyan neveket szeretném, amelyekről első hallásról el sem lehet dönteni, hogy kisfiút vagy kislányt takarnak. Hogy merül fel egyáltalán bárkiben, hogy ilyen neveket adni szellemes? Márpedig felmerül, mert tapasztalataim szerint a kreatív neveket adó szülők kivétel nélkül minden esetben büszkén közlik a hetedik hónap táján, hogy milyen egyedi nevet sikerült kitalálniuk.

A hülyeség természete pedig olyan, hogy csak gerjeszti önmagát. Értesüléseim szerint létezik valamelyik budai játszótéren egy szerencsétlen kislány, akit szülei Dióbélnek neveztek el. Szeretném ha ez nem lenne igaz, ha viszont esetleg mégis, akkor őszintén remélem, hogy amikor első nap azzal meg haza sírva az iskolából, hogy minden osztálytársa disznóbélnek nevezi, drága szülei majd elgondolkodnak tettük súlyosságán. Ennél még a Benett is jobb. Aki leküzdhetetlen alkotási vágyat érez, az állítson székelykaput, készítsen kisplasztikát, kísérletezzen a konyhában. Az ártatlan gyerekeket viszont legyen szíves kihagyni ebből a hülye játékból.

(Elkerülendő a számonkérő olvasói leveleket még le kell szögezni, hogy a Márton egész jó név, igen közel a Tamás és az András megfellebbezhetetlenségéhez. Nem mond semmit sem a viselőjéről, sem a drága szüleikről. A Marcelleket, azokat kell gyűlölni.)